Diyarbakir – az örök város

Kissé berakizva sikerül megérkezni Diyarbakir falai alá. Lópata barátom természetesen bevásárolt Urfában a dzsámi melletti (!) szeszboltban, és mikor felszálltunk a távolsági buszra, alig értünk ki a város határából, már előkerült a lőre. A fő probléma nem is ez volt, inkább az, hogy rajtunk kívül az egész vidéken egy darab külföldi sem tartózkodott, így egyből kiváltottuk a buszon a közelünkben ülő helyi srácok érdeklődését. És ezt az érdeklődést – gondolta Lópata – meg kell koronázni egy kis Yeni Rakival. Persze a raki miatt egyre hangosabban sikerült szórakozni, illetve szórakoztatni egymást a srácokkal, amit viszont meg az utaskísérő srác nem talált szórakoztatónak.

Ugyanis Törökországban kétféle busz létezik: van a jól bevált dolmus és a távolsági ekspressek.

Elsőnek jöjjön a dolmus, ami egy kisbusz az alábbi recept szerint:

• vegyünk egy jól bevált Ford Transitot
• helyezzünk el benne a 8 szék helyére kb. tizenötöt, két oldalt
• a székek közötti folyosóra még ki lehet szórni kis fröccsöntött hokedlikat, így lehet növelni a kedves utazóközönség létszámát akár 20 fő fölé is (ugyanis Törökországban a kétezres évek elején néhány buszos tömegbaleset után betiltották a távolsági járatokon az állóhelyet – de a hokedli már ülőhelynek számít)
• kell egy sofőr, lehetőleg bajszos, meg egy fiatal jegyszedő rikkancs, akinek nincs más feladata, mint folyamatosan ordítva a célállomás nevét, megtölteni a kisbuszt – na meg összeszedni az apró lírákat a viteldíjért. Szeretni kell a saját hangját, na meg ráérezni a dallamra, ami egy-egy város nevében rejlik. És persze feldobálni a nagyobb csomagokat a dolmus tetejére ötös szögvasból heggesztett csomagtartóra, amit hasonlóan a dolmushoz, sohasem lehet fullra tölteni
• ha a dolmus dugig megtelt (amúgy a dolmus „megtöltöttet” jelent), akkor elindul a nyöszörgő szerkezet. Ha az út tovább tart fél óránál, előkerülnek a különböző rágcsálékok, mint pl. a mandula vagy a szárított barackmag – amiből persze kötelező megkínálni az idegent, meg az ülésszomszédot is
• a dolmus csak ritka esetben megy autópályán, kis falvak közt, poros utakon kanyarog és minden görbe fánál megáll
• a dolmusba mindig fér még egy ember

A tömegközelkedés másik faja a távolsági ekspressek:

• ezek általában nagy ötven-hatvan fős modern, zsírúj buszok
• a sofőr mellé egy utaskísérő is tartozik, aki szedi a jegyet, pakolja a csomagokat, menetközben felszolgál teát, vizet és valami apró rágcsálni valót (ez benne van a jegyárban), de lehet venni nála szendvicset, csokit éskomolyabb, nagyobb zacskó rágcsálékokat is. És kaja előtt és után természtesen ő jön az alkoholos rózsavízzel, kezet fertőtleníteni (és mindez még Covid-19 nélkül)
• az expresszek az autópályán, csakis a nagyobb városok közt mozognak
• a légkondi mindig 15 fokra van beállítva, úgyhogy lehet dideregni a 40 fok után rendesen

Az expresszekkel a jobban szituált városi lakosság utazik, ui. drágábbak mint a dolmus – bár magyar viszonylatban még így is olcsó. Itt azért az etikett nem annyira bratyizós, csöndesebben illik utazni. Ja, meg nem illik közterületen, mások szeme láttára alkoholt fogyasztani. Ezt nagyjából be is tartják, ezalól csak a lázok a kivételek, északkeleten a Kacsakar-hegység vidékén – na de ez már egy másik történet lesz, erről majd részletesen. Tehát mi egy üveg Yeni Rakival ezeknek a törvényeknek (meg a rakinak) hágtunk a nyakára. Szerencsére, mielőtt a steward lerúgott volna minket a mezopotámiai kiégett pusztában, elfogyott a raki, és begördültünk Diyarbakir vadonatúj buszpályaudvarára.

Itt a srácok útbaigazítottak, avagy a szemközti kereszteződésben kell felszállnunk a városi iránytaxira, és elmenni a Dagkapiig.
Természetesen a városon belüli buszozás is hozza a fílinget: itt sincs olyan, hogy tele.

A két nagy zsákot lezuttyantom a sofőr mögé, itt még van egy kis szabad hely. Csak egy dologra nem figyeltem: a sofőr mögött aktuálisan álló ember a jegyszedő, az ő kezébe nyomják az aprót, amit ő összegyűjt, majd odaadja a sofőrnek. Ez önkéntes feladat, és érdekes, senki sem mondja, hogy nem segít a pénz beszedésében az amúgy vezetéssel elfoglalt sofőrnek, és senki sem nyúlja le a felé nyújtott pénzt. Ja, és mindig mindenki tudja, mennyi a viteldíj. Tehát itt, a sofőr mögött megnyertem a pénzbeszedő feladatát. Mivel pár szót tudok törökül, fel sem tűnt nekik, hogy turista vagyok, mondták az úticélt, nyomták a kezembe a pénzt, én meg bólogattam (azt is tudok törökül). Kb. a tizedik megállónál egy kismama szállt fel: megragadták a babakocsit, kiemelték a gyereket, s Lópata kezébe nyomták: Hadzsibaba, fogjad! – a vén szakállas már csak tud a gyerekre vigyázni… A kismamának csináltak helyet, gyerek vissza a kocsiba Hadzsibabától, busz mindezt meg sem várja, már indul is.

Miután a kisbusz végigszáguldott Diyarbakir új, modern városrészein, egyszer csak megérkeztünk a fekete bazaltból rakott ötezer éves városfalhoz. A falon belül lüktet a metropolisz szíve, az óváros.

És itt most megpróbálom összesűríteni a város 11 ezer éves történelmét néhány mondatban…

11 ezer év

A települést ősi magja itt, a Tigris-folyó fölé magasodó dombtetőn Kr.e. 9000 körülre datálható. 4000 évvel ezelőtt a hurrik jelentek meg itt, majd jöttek a hettiták, utánuk a médek, majd Nagy Sándor, a perzsák, a szaszanidák és a rómaiak. A középkorba már bizánci fennhatóság alatt lépett be.

A bizánciaktól az arabok hódították el, majd 1085-ben jöttek a szeldzsukok, aztán az Oszmán uralkodóház. Azóta Törökország része. Illetve volt egy kis megingás, ugyanis az I. világháborút lezáró, a törökök számára oly megalázó sévres-i béke 1920-ban a majdani független Kurdisztán fővárosává tette. Na jó, nem lett volna annyira független ez a belengetett Kurdisztán, a keleti része brit (mint tőle délre Irak), a nyugati fele meg francia (mint délre Szíria) szövetséges felügyelet alatt működött volna. Aztán jött Mustafa Kemal (későbbiekben Atatürk) és megcsinálta azt, amire mi magyarok egymással marakodva képtelenek voltunk: megfordította a történelem kerekét. Ellentámadásba lendült az újjászervezett török hadsereg, és kikényszerítették 1923-ban a lausanne-i békét, mely felállás szerint mégiscsak maradt Diyarbakir az új Török Köztársaság kebelén. Azért török oldalról nézve nagy faszi volt ez a Musztafa Kemal (a Musztafaszi), amilyenből mi a 20. sz-ban eléggé híján voltunk…

Mindenesetre a törökországi kurdokban azóta is él a tudat, titkon ezt vallják a fővárosuknak.

Ami Diyarbakirból jön, az csak jó lehet a kurdok szerint (na jó, a legkirályabb kurd focicsapat mégiscsak Gaziantep!!!). És van sok minden jó, de erre mindjárt visszatérek, csak még előtte egy kicsit időzzünk a városnál.

Diyarbakir a Keleti-Torosz hegyláncai előtt egy mélyre zökkent, termékeny talajú medencében fekszik, amit már az ókor óta behálóznak az öntöző csatornák. A műholdfelvételen kiválóan látszik: a török oldal – leszámítva a hegyeket – teljesen zöld, majd délen van egy éles határvonal, aminek a túloldalán semmi. Ez a vonal a török-szír határ. A török állam az utóbbi évtizedekben hatalmas összeget fektetett abba, hogy kiterjessze az öntözött földeket. Minderről majd Hassankeyf és a GAP projekt kapcsán a későbbiekben még részletesen írok.

Tehát Diyarbakir egy ősi város, melynek az antikvitásban Amida volt a neve – a kurdok még napjainkabn is Amidnak hívják. Majd jött I. Constantinus császár, és átkeresztelte Constantiára, majd jöttek az oszmánok, és újra Ámid lett. Illetve fekete bazaltkőből rakott falai miatt Kara Ámid, azaz Fekete Ámid. Hogy mégis hogyan lett Diyarbakir? Úgy, hogy az iszlám előtt Felső-Mezopotámia, azaz Dzsazíra területének ezen részén a Bakr törzs élt, amiről a vidéket a Dijár Bakrnak, azaz a Bakr törzs szállásterületének nevezték. És később ez a városra is átragadt.

Török-kurd konfliktus, szétlőtt óváros

Ma a metropoliszt közel kétmillió ember lakja, a régió legfontosabb városa. A város nagyobbik fele egy hatalmas modern város (illetve néhol azért annyira nem modern), a kisebb keleti fele a Tigris fölé magasodó dombon, a fallal körbevett óváros.

A város 5,5 km hosszú fala egyike a világ legősibb épen maradt városfalának. Az óvárosba a városfal négy kapuján juthatunk be. A fekete bazaltkőből rakott falat még ma is 82 db bástya őrzi. Az erőd ma már UNESCO Világörökség, lehet sétálni a falakon és csodálni az alattunk hullámzó buja zöld Hevsel-kerteket. Na de azért nem volt ez mindig így. Amikor először jártam itt a kétezres évek elején, a városfal katonai terület volt, a bástyákban elhelyezett gépuskafészkekkel. Csakhogy ám a géppuskák nem a városfalon kívülre, hanem a város belseje felé irányultak! Nemhiába, akkor a PKK (Kurd Munkáspárt – török elnyomás ellen harcoló kurd gerillaszervezet) törökországi szárnyának egyik jelentős központja volt – és ma is az. Ennek köszönhetően a kurd-török konfliktus itt mindig lángralobban, ezzel sok nyomorúságot okozva az itt élőknek. Így történt ez 2016-ban is: éppen más felé figyelt a világ – a szomszédos Szíriában csapatkivonásokat emlegettek, Erdogan ellen sikertelen puccsot hajtottak végre – és mindennek árnyékában szétlőtte a török hadsereg Diyarbakir óvárosát. És valahogy mindez el sem jutott nagyon Európába, talán csak annyi, hogy a török állam államosította a keresztény templomokat Diyarbakirban állaguk megvédése végett. De mitől kellett megvédeni? – hát önmaguktól.

Ha most visszakeressük a Youtube-on találunk néhány felvételt: repülnek a Molotov-koktélok, dübörög a vízágyú. Lövések, kiabálás égő autók. Pedig voltak itt gépfegyverek és még nehéztüzérség is!

A szétlőtt Sur negyed felülről, illetve ami megmaradtA balhék nem 2016-ban kezdődtek , hanem már jóval korábban, nagyjából az Arab tavasszal egy időben itt is nőtt a feszültség, előtérbe kerültek az autonómiatörekvések. És mindezt a török állam nem kezelte valami jól: Erdogan a csökkenő népszerűségének ellenszerét a kurdok elleni uszításban találta meg. Felrúgta a politikai pályájának csúcsát jelentő kurd-török békemegállapodást, és minden kurd autonómia törekvésre határozott erőszakkal válaszolt. 2015-ben másfél hét kijárási tilalmat rendelt el Silvanban, míg a város 3 kerületét is lőtte. Az indok: a terroristák eltávolítása. Sokak szerint lepaktált Szíriában az ISIS közeli csoportokkal, akik Törökországban is kurdellenes atrocitásokat hajtottak végre. Ilyen volt pl. a suruci bombamerénylet, vagy a HDP (Népi Demokrata Párt) diyarbakiri választások előtti naggyűlésén elkövetett merénylet, amit aztán később az ISIL magára is vállalt.

De voltak zavargások 2015 nyarán Agri tartományban is. A dogubeyaziti eseményekről majd az Ararátról szóló részben írok részletesen, mint szemtanú.

Na de visszatérve Diyarbakirra: 2015 augusztusában a kurd politikai vezetők egyoldalúan kinyilvánították az autonómiát Diyarbakir óvárosának Sur negyedében. Erre a török rendőrség gumilövedékekkel, könnygázzal és vízágyúval válaszolt. Aminek következtében az emberek persze kimentek tüntetni, kinyilvánítni nemtetszésüket. Ahogy egyre jobban eszkalálódott a helyzet, úgy vezettek be a török karhatalmak egyre szigorúbb intézkedéseket. Végül már éjjel-nappal kijárási tilalom lépett életbe december 11-től, és Surt elkezdték elszigetelni a város többi részétől. 2016 február végén aztán lekezdődött az offenzíva: a negyedet gépfegyverekkel és nehéztüzérséggel is lőtték. A civil lakosság védelmében többen is felszólaltak, míg végül napi másfél órára humanitárius folyosót hoztak létre a civilek kimenekítésére. Volt másfél óra nyugalom, amíg rendőrség hangszórókkal járta az utcákat, majd újra elkezdtek lőni. Így ment ez nap mint nap, majd 3 hónapon keresztül. Közben megsemmisült az óváros legértékesebb részének 80%-a és kb. 200 civil halt meg. Na ezekről a megdöbbentő számokról nem lehetett túl sokat hallani az európai médiában… Pedig, ha ránézünk a Google műholdképeire, szépen kirajzolódik a pusztítás mértéke.

Ma új házakat húznak fel a régiek romjain, betelepítve a külső területekről a törököket, ezzel megtörve az óváros kurd homogenitását, amely lassan elveszti hangulatát…

Nem először jártam Diyarbakirban: a kétezres években többször is, majd kihagyva 10 évet most, 2019-ben hozott újra erre a sors. A változás hatalmas.

Miután kiszálltunk az óváros szívében a Dag Kapinál („Hegyi Kapu” – az északi bejárata az óvárosnak), elindultunk szállást keresni. Sikerült is egy olcsó, csoffadt kis szállóban találni egy szobát a belváros szívében. Alattunk egy teázó, mellette kifőzdék, és a szomszédban Lópata örömére egy szeszbolt apró, sötét kis odúja ontotta a savanyú sörszagot.

Az életből csak egy adatott…

Ahogy beesteledett, elindultunk óvárosi portyánkra. Péntek este lévén hatalmas élet fogadott. Az óváros mindig nyüzsgő gerince a Gazi utca, ahol ilyenkor sült, csöves kukoricát, egyben megpucolt sós uborkát, sárgadinnyeszeleteket, frissen facsart gránátalmalevet, parázson sercegő köftéket árulnak – illetve mindent mást, amit a sistergő faszénparázs elbír.

Hömpölyög a tömeg, teáznak, beszélgetnek, a teraszok tele vacsorázó családokkal, az utca meg járőröző harckocsikkal, mintha mi sem lenne természetesebb: gondtalanul megélni a hétvégét fegyveresek árnyékában.

Az utcán fiatalok zenélnek. Van, aki pénzért, de sokszor csak random összeáll a tömeg egy-egy darbukás köré csoportosulva, ahol önkéntesen emelkednek ki az utca hihetetlen hangú felfedezetlen megasztárjai.

Az Ulu dzsámi előtti téren egy srác pergeti a darbukát, mellette egy öreg adja az alapritmust egy bendiren (nagyméretű, keretes dob). Táncol a pergő ritmusra a nép, lányok és fiúk külön összekapaszkodva. Az egyik fiatal kendős lányt a barátnői biztatják, végül belökdösik a kör közepére. Már most megtapsolják, a zenészek is ismerősként köszöntik: és elkezd énekelni. Egy kurd siratós dallam születik, ahol megelevenednek a hősök, a háborúban elhunyt testvéreik, az elmenekült barátok és rokonok, a szétrombolt családok és a lerombolt Sur. A tömeg némán hallgatja. A hangok olyan mélyről, olyan tisztán és őszintén törnek fel, hogy futkos a hideg a hátamon. Mire észbekapok és előveszem a telefont – követve több helyi nézőt -, a dal már a végéhez közeledik.

A lány barna szemein átfut egy mosoly, és hirtelen egy pattogós, vidám énekre vált. A tömeg tapsol és egyre húzzák be egymást a körbe táncolni. Hatalmas, vidám forgatag keletkezik, és mi ott állunk megmeredve, leesett állal: hatása alá von minket is ez az őszinte hangulat. Megy a vidám buli, mindenki felejt, mindenki felejti az elnyomott éveket, a hadsereg agresszióját, az elhurcoltak fájdalmát, a puskaropogást és az utcán cirkáló páncélozott harckocsikat. Az életből csak egy adatott, Allah ki tudja, mikor szólít magához. Ami jutott, azt kell élvezni, abból kihozni mindent, és álmodni egy boldogabb világról.

Majd este tíz körül hirtelen megszólal a müezzin, és imára hív. Zeng a város, száz minaret ontja dallamát, az első szúra sorai végighömpölyögnek az utcákon, keresztül a sikátorokon, összeállva valami furcsa, de mégis dallamos kakofóniába.

A zenészek is hirtelen abbahagyják, a tömeg szétszéled fél perc leforgása alatt, mintha ott sem lettek volna. Mi meg csak állunk földbegyökerezett lábbal…

Sok felé jártam a keleti világban, sok utcazenészt hallottam a Jemma el Fna dobosaitól a Boszporusz naplementéjében zengő baglamáig, de ilyet még nem láttam, ilyen átütő erővel talán csak egy csángó virrasztáson találkoztam. Azóta is végigfut a hátamon a hideg: ebben a dalban minden benne volt, ami ma Kurdisztán.

És megtaláltam a dalt, sajnos telefonnal vettem fel, nem a legjobb minőség, de egy kicsit átjön a hangulat. Sajnos az eleje bőven lemaradt, későn kapcsoltam ugye …

Diyarbakir – a városfalon belül

Reggel nekiindulunk a városnak, bár a gyomrom nem az igazi. Este vettem egy hámozott uborkát, amit a pucolás után a srác egy vödör redvás vízben megúsztatott (gondolom, ez volt a mosás). Na ez hiba volt. Már este beindult valami erjedés a bélrendszeremben, ez reggelre eléggé megütött. Lópata elmélete szerint első a prevenció – ami természetesen Yeni Raki formájában érkezik – majd ha az nem működött, akkor jöhet a terápia, természetesen szintén Yeni Raki alakjában.

Sajnos az előző napi sztrítelés után elfogyasztott terápia nem igazán bizonyult hatásosnak…

Így aztán zubogó belekkel rovom az utcákat. Keressük a régi sikátorokat, a régi hangulatot, ami még megvolt a kétezres években, de mindenhol újonnan épült bazárok, üvegezett kirakatok fogadnak, és csak nyomokban találni rá a keleti bazárok hangulatára.

Az óvárosban a törökök által legtöbbre tartott műemlék épület az Ulu dzsámi. Miután az iszlám meghódította 639-ben Dzsazírát, azaz Felső-Mezopotámiát, ezen a szent helyen, a korábbi Szent Tamás templom helyén építették fel Ámid (Diyarbakir) első mecsetét, amely a későbbi időkben elpusztult. Úgy talált rá Ámidra a szeldzsuk hódítás, hogy a régió központjában nem volt egy komoly mecset. 1091-ben a szeldzsuk Malik-Shah szultán utasította a helyi kormányzót, Maidud Davlát, hogy építessen Ámid súlyának megfelelő dzsámit. Ő a korábbi dzsámi helyén kezdte el az építkezést. Mivel nem sokkal korábban foglalták el Damaszkuszt, ahol a damaszkuszi Umajjád Nagy Mecset megrongálódott épületét kijavították (furcsa, hogy a hódítás után első dolguk a renoválás volt és nem a pusztítás…), így adta magát, hogy az ámidi új mecset építéséhez a damaszkuszi Nagy Mecsetet állítsák követendő példaként.

Az építkezéshez a korábbi római romokból kinyert oszlopokat használták fel (ezért különbözőek a portikusz oszlopai), de sok új remeket is faragtak, nem is beszélve a domborművekről, illetve a sok-sok kufi feliratról, melyek megőrizték az építés dátumát is: Mohamed futása után a 484. esztendő, azaz Krisztus után 1091. év. Természetesen az épületet azóta többször felújították, hozzátéve még ezt-azt, de jellegében a korai 11. századot idézi.

Belépek a dzsámiba: mit sem változott ez az elmúlt évtizedekben, talán csak annyi, hogy sok helyütt felújították a porló köveket, az állványokon most is zajlik a renoválás. Az árkádok alatt emberek ülnek, imádkoznak. A hatalmas belső tér (63×30 m) puha szőnyege elnyeli a léptek zaját, csak az imádkozók halk zümmögése hallatszik. Szeretem a török dzsámik emberközpontú hangulatát: igazából egy közösségi tér, ahol a hűvösben el lehet nyújtózni, meditálni, az árkádok alatt meg el lehet beszélgetni a napot. Béke. Talán ez a legjobb szó, ha röviden jellemezni kéne.

Az Ulu dzsámival átellenben ott a szöges ellentét: a Hasszán Pasa Hánja. A hán fogadó volt, mely az ősi kereskedelmi utak mentén biztosítottak szállást és étkezést az átutazó karavánoknak, illetve az üzletek is itt köttettek, tehát piac és egyben közösségi tér is volt. Tehát megérte egy jó hánt építtetni a helyi uraknak, mivel egy jó hán messzeföldről odavonzotta a karavánok kereskedőit, és ha ment az üzlet, gyarapodott a kincstár. A karavánszeráj is hasonló, de csak hasonló: ezeket általában a településektől távol vagy a nem annyira frekventált utak mentén építették. Elsődleges célja az volt, hogy itt a karavánok kipihenjék magukat, a kereskedők meg tudjanak egy védett helyen aludni. És a hangsúly itt a védetten van: általában erődített falakkal vették őket körbe.

A Hasszán Pasa Hánt 1572-75 között építtette Vezirzade Hasan pasa, Diyarbakir egykori kormányzója. Az elrendezés ugyanazt a formát követi, mint bármelyik hán vagy karavánszeráj: alul, a boltívek alatt voltak az istállók, ide kötötték be az állatokat, míg az első emeleten kaptak helyt a kávézók, a hamam (török fürdő) és a kereskedők boltjai.

Ma a hánban kis boltocskák árulnak ajándéktárgyakat és kézműves motyókat, van egy könyvesbolt és természetesen kávézók, teázók és éttermek. Igazából egy plázához hasonlatos a helyszín, csak itt a keretet a középkori, faragásokkal díszített váltakozóan fekete bazaltból és fehér mészkőből rakott kőfalak, díszes árkádok adják.

A hánt már Evlia Celebi is megemlíti, mint egy gyönyörű, pezsgő élettel teli épületet. A középkori virágzása után az 1920-as években már katonai támaszpontnak használták, később a köztársaság idején – bár visszakapta funkcióját, de – lassan eluralkodott az enyészet, a szükségszerű hozzáépítések és falbontások kezdték teljesen átalakítani. Végül a szakma és a helyi civilek kezdeményezésére megindult a párbeszéd a hán felújításáról, amit végül 2006-ban el is kezdtek (2003-ban még egy romos, építési terület volt). Mára teljes pompájában a közösséget szolgálja, ne hagyjátok ki!

És ha már a kajánál tartunk: Diyarbakir a gasztronómiájáról is híres.

A Tigris partjának öntözött földjeiről, a Hevsel-kertekből (lejjebb részletesen) 9000 éve kerülnek ki diyarbakiri konyha jobbnál jobb alapanyagai. Az itteni gasztronómia másik fontos összetevője: a sokféle kultúrából gyúrt mix. „Arab, örmény, kurd, zaza, zsidó, szír és török emberek évekig együtt éltek, és egymást befolyásolták” – ahogyan írja egy török gasztronómus. És valóban, a kultúrák együttélése Mezopotámia egyik legszínesebb konyháját alakította itt ki, amit még csak napjainkban kezdenek felfedezni.

Csak némi ízelítőt adok az alábbiakban:

• içli köfte: bulguros tésztába töltött darálthús
• çiğ köfte: igazából a tatárbifsztekre hasonlít eredetileg, de ma már inkább bulgurból gyúrják
• bulgur pilavi: főtt bulgur, de az ízesítése! Sok zöldséggel, mandulával és keleti fűszerekkel.
• kaburga: avagy a zöldségekkel, bulgurral töltött bárányborda
• keşkek: báránybordán főtt bulgur és csicseriborsó
• lebeni: joghurtos, bulguros leves

És hát a különböző kebabok, különösen a májas kebab, a főtt birkafejek, töltött padlizsánok, szőlőlevélbe csavart darálthúsok, felsorolni is lehetetlen… Ebéd után ott vannak az édességek, a különböző baklavák. Na meg a sok gyümölcs, különösen a dinnyefélék, amelyből a mézédes, hatalmas bakiri görögdinnye a legismertebb, amivel egy jó étkezést illik zárni.

Uhh, ezt felsorolni sem lehet. Akinek még nem csorrant el a nyála, itt egy kisfilm.

A kétezres években a színes, szagos piacon mindehhez mindenfélét lehetett kapni, ma már kicsit nehezebb a helyzet, lévén a piac nagyobb részét is szétlőtték 2016-ban. Na meg jöttek mindenféle egészségügyi előírások, azok sem tettek jót a kisbüdösöknek, avagy a szakadék kifőzdéknek. Na de azért nem kell szomorkodni, bőven megtalálja az ember az ízlésének megfelelő helyet, és ízeket. A gyümölcs- és zöldségpiac zöme kiköltözött az óváros falain kívülre, de azért a falakon belül akad jónéhány kiváló kajálda.

Az én általános szabályom, hogy érdemes egy jó helyi ayrannal kezdeni, hogy átállítsuk a bélflórát. Bár ez nem mindig sikerül tökéletesen: itt, Diyarbakirban – amin csak egy gyors látogatás keretében átfutottunk 2004-ben – belemerültünk a helyi gasztronómiai gyönyörökbe az akkor még éppen felújítás alatt álló Hasszan Pasa Hán tövében. Kirendeltünk minden földi jót: jó fűszeres lencselevest hatalmas adag, gőzölgő kaburgával (töltött bárányborda, zöldséges bulgurral), mellé többféle saláta, majd egy-két tekercs dolma, végén egy jó pisztáciás baklava. Majd stílszerűen az egészet leöblítettük egy jó fél liter, habos, jéghideg ayrannal. Ebéd után gyorsan be a kisbuszba, és irány a Van-tó. A város határában tarthattunk, amikor megcsikordult hastájon valami. „Lehet, meg kell majd állnunk” – mondtam Ádámnak az anyósülésről. „Mikor?” – kérdezte. „Szerintem most” – mondtam nyögve, és már fogtam is a tekercs gurigát, amit minden jól felkészült utazó könnyen elérhető helyen, de legalább a kesztyűtartóban, az útlevelek mellett tart. Ádám fékezett, én meg sem várva míg leáll az út szélén, kiugrottam, és elkezdtem rohanni a nyári nap által felperzselt pusztában.

Azóta sem tudom, hova. Aki szeptember elején rejtekhelyet keres Mezopotámia kiégett, félsivatagos sztyeppéin, az egészen a Zagroszig rohanhat. Ugyanis nincs semmi. Csak néhány csenevész fűszál, meg a birkák által rövidre borotvált tarló, amiből ugyan kimagaslik ritkán egy-egy hitvány bokor, de azok is már mind elvesztették lombjukat a nyári perzselő hőség után. Viszont legalább ilyenkor jó nagy a forgalom a dűlőutakon: teherautók szállítják a betakarított terményt, mesterien felrakva rajtuk a gabonás zsákok, legalább három emelet magasra. A zsákokból rakott hegy a plató szélességével indul, majd egy fordított trapéz alakját fölvéve a rakomány a magassággal egyre csak szélesedik, végül jó méterre kilóg a platón túlra, ránőve a vezetőfülkére is. És a tetején hat-nyolc helyi arc ücsörög, élvezve a kilátást – na meg a port.

Ilyen körülmények között kezemben a lecsavarodott, és a pusztai szélben utánam a forró légben hullámozva úszó papírtekerccsel rohantam bele a kiégett puszta végtelenjébe – egy levelét vesztett, tüskés bokor felé. Elértem a bokor torzóját. Éppen. A teherautókon utazó helyiek végtelen örömére, aminek éles kurjantásokkal adtak hangot, integetve felém. Én meg elkövettem azt az illetlenséget, hogy nem integettem vissza, hanem sűrűn káromkodva, dülledő szemekkel szidtam az anyjukat, így hálálva meg figyelmességüket. Szerencsére a következő percben elfedett a mellettem elrobogó teherautó jótékony porfellege.
Azóta az ayrankúrák után mindig hagyok magamnak egy kis akklimatizációs időt egy pofás mellékhelység közelében…

Az UNESCO-világörökség Hevsel-kertek

Diyarbakir gasztronómiájának alapanyagát a citadella robosztus falának fekete bazaltkvadrátjai alatt, a Tigris árterében nyújtózó méregzöld öntözött kertek adják. Ezek a Hevsel-kertek. A városfal alól előbukkanó források már nagyon korán buja zöld oázist öntöztek, melyek első említése a 9. századból való! A kertek azóta is fennállnak, zöldségeket, gyümölcsöket, szőlőt és dinnyeféléket termesztenek itt, a kis csatornákkal és nyárfasorokkal határolt kertekben. Nemhiába lett a Hevsel-kertek 2015-ben az UNESCO kulturális világöröksége! Emellett még azért él itt 180 féle madár is…

A „sajnálatos események”

A Sülüklü Han közelében ülünk le teázni egy hangulatos kis udvarban. Sehogyan sem találjuk az örmény és a káld templomot, pedig itt vagyunk a szomszédban, csak mindenhol bádoglemezek zárják el az utcák végét. A tea mellett faggatjuk a csinos kurd felszolgáló leányzót, hogy mégis hogyan jutunk oda. „2016-ban voltak az események, azóta le van zárva” – mondja. „Milyen események?” – kérdem. Mond valamit kurddul, majd jön a Google fordító. „Azok a sajnálatos események”. „De mégis milyen események?” (Ugye a város szétlövésének híre nem nagyon jutott el hozzánk, csak kisebb tüntetésekről lehetett hallani.) „Azok a szomorú, szerencsétlen események”. Végül a Googleben szörfözve jönnek szembe a Deutshe Welle képsorai: harckocsikkal lövik az óvárost 2016 telének végén. Hát ezek azok a „sajnálatos események”…

Akkoriban talán csak annyi jött át, hogy a Török Állam államosítja a diyarbakiri keresztény emlékeket, hogy meg tudja óvni azokat.

Ezen az akkori Jobbik kicsit hőbörgött, de nem nagyon, hiszen Erdogan egy kicsit haver volt, úgyhogy volt egy kis „keresztényüldözés”, de több semmi. Természetesen én is felháborítónak találtam, hiszen még élt bennem, hogy 8 éve végiglátogattunk az óvárosba egy csomó templomot. Most úgy tűnik, egy jó darabig ez a látogatás volt az utolsó.

Tehát a 2016 év eleji háborúk ezeket a templomokat sem kímélték (és sajnos több muszlim dzsámit sem). Tetézte, hogy a török kormány – és elsősorban a szunnita Erdogan szemében – nem csak a kurdok, hanem a keresztény közösségek és az alevita muszlimok is ellenségként jelennek meg (na meg Fethullah Güllen, Angela Merkel és mikor ki…). És ha már a háborúban megrongálódtak a templomok, akkor a kulturális örökségre hivatkozva azok tulajdonjogát – illetve a kisegyházak más egyéb ingatlanait is – 2016-ban átvette a török állam: templomostul, lakóépületestül, műkincsestül. Volt is nagy tiltakozás az egyház, Diyarbakir vezetése, civil szervezetek, jogi szervezetek és még az ügyvédi kamara részéről is. De mindez mit sem ért.

A számos, ősi keresztény kisegyház megérne egy külön bejegyzést – tervezek is minderről, majd később.

De most néhány szót ezekről a templomokról – avagy a háború előtti állapotukról.

 

Surp Sargis Kilisesi

 

 

Meryem Ana Süryani Kadim Kilisesi – Szűz Mária ősi asszír temploma

A templom alapjait Kr.u. az első században tették le, a mai formájára a 301-ben alakították, Krisztus után jó 200 évvel (!), így a Közel-Kelet egyik legrégibb keresztény temploma!

2007-ben, mikor erre jártam, éppen véget ért a szentmise, és a szállingozó hívek között léptük át a templom hatalmas kőfalakkal körülölelt udvarának kapuját. Az udvarban a nyolcszögletű kút körül gyerekek játszottak, a narthex alatt asszonyok ücsörögtek. Összefutottunk egy holland sráccal, aki itt teljesített önkéntes egyházi szolgálatot. Ő mesélte, hogy a felújítás most fejeződött be, holland pénzből. És a szakmai alapokon nyugvó felújítás már időszerű is volt: a ’60-70-es években sok helyen vasbetonnal erősítették meg az épületet, és a templom belső és külső falát is levakolták. Ezt távolították el, és állították vissza az eredeti állapotokat.

Aki ma belép a templom belsejébe, rabul ejtik a tömjénfüsttel átitatott ősi falak, melyek a kereszténység olyan korai időszakából származnak, amit itt Európában el sem tudunk képzelni. Ebben az időben még a Római birodalom uralkodott a kontinensen, és éppen Diocletianus utolsó nagy keresztényüldözése zajlott. A hunok még éppen csak megjelennek a sztyeppe nyugati fertályán, a gótok éppen elkezdik vegzálni Rómát, de még az első Niceai Zsinat (325, ahol elkezdtek szépen összeveszni a különböző keresztény irányzatok) előtt tartunk. Sőt, Konstantinápoly még egy Büzantion nevű görög gyarmatvároska volt… Hát ezekből az időkből származnak ezek a falak. És ezekből az időkből származik az asszír kereszténység, melynek megalakulása időben talán legközelebb áll Krisztus korához.

Kevesen tudják, hogy az 1915-16-os örmény genocídium idején a keresztény asszírokat is üldözték, ennek köszönhetően mára az asszír közösség alig néhány főre apadt ebben az ősi városban. De a diyarbakiri Szűz Mária templom mindig is fontos szerepet töltött be – és tölt be napjainkig – az asszír egyház életében. Rangban rögtön a szír egyház első központja, Antiochia – a mai Antakiya – után következett, egy időben itt székelt az ámidi pátriárka. Ámid püspöke volt Sarugh-i Szent Jakab, az asszír költő és teológus, akinek csonterekjéit a mai napig a templomban őrzik – amúgy Tamás Apostol ereklyéivel együtt.

A templom ma kihalt, bár elvileg látogatható – bejutnunk nem sikerült.

Mar Petyun Káld templom

Ámid első Káld Egyházmegyéjét 1531-ben hozták létre, mely később területeket nyert a szomszédos siirti egyházmegyétől, majd a gázai egyházmegye is beleolvadt 1957-ben. 1966-ban a püspökségből érsekség lett (archeparchia). Az egyházmegye ma is létezik, bár a pátriárka ma Isztambulban él.

A káld közösség ma kb. 10 család, papjuk sincs, így havonta egyszer a szomszédos asszír közösség papja tart egy misét. A templom jelenleg nincs valami túl jó állapotban, a melléképületek a „sajnálatos események” során megsemmisültek, és a templom is megsérült. Jelenleg felújítás alatt áll, így a káld pincérleányzó is (bár ő azt mondta, török – nyilván ez a biztos) az asszírokhoz jár a szertartásokra.

A falakon belül középkori hangulat

Szent Giragos örmény templom

Az Apostoli templomot 1376-ban alapították, a Közel-Kelet egyik legnagyobb (egyes források szerint a legnagyobb) örmény temploma volt, 7 oltárral (általában ugye csak egy van).

A templomot Szent Giragosnak (Szent Cyriacus) és édesanyjának Szent Oghidának (Szent Julietta) mártíromságának szentelték. A sztori röviden annyi, hogy amikor az özvegy Szent Oghidát a helyi bíró elé vitték, aki azt követelte, hogy mondjon le keresztény hitéről. De Oghida nem tette. A megfélemlítése végett a bíró a hároméves kisfiát – aki próbálta védeni édesanyját – megragadta, és a lábánál fogva meglengette, majd úgy odavágta a lépcsőhöz, hogy az menten szörnyethalt. Ezt látva édesanyjának megszakadt a szíve, és azon nyomban ő is kisfia után költözött a Mennyek Országába. E vértanúság emlékére építették az első templomot Szent Sarkisnak felszentelve, melyet később az Oszmánok 1518-ban elkoboztak és dzsámivá alakítottak (ez ma a Kursunlu Dzsámi, ami 2016-ban szintén megsérült). A templom mai épülete így tehát a 16. században került kialakításra, öt oltárral, és egészen 1915-ig őrizte Krisztus jobb oldali kezéből származó szöget, mint a Közel-Kelet egyik legfontosabb keresztény ereklyéjét.

A templomot az örmény genocídium alatt 1915-16-ban bezárták, a szent szög ereklyéje is eltűnt. 1923-ban állami szövetraktárként használták. A megmaradt helyi örmény közösség az 1960-as évektől folyamatosan kapta vissza a tulajdonjogokat. Ekkor megnyitották, de a templom továbbra is elég romos állapotban volt, lévén elég kevés hívő maradt a gyülekezetben. Igazi változás csak 2009-ben kezdődött, ekkor két, Diyarbakirból Isztambulba elszármazott gazdag örmény egy alapítványt hozott létre a templom felújítására. Végül széles összefogással (Surp Giragos Örmény Alapítvány, a Konstantinápolyi Örmény Patriarchátus és Diyarbakir városa) 2011. október 22-én a világ minden tájáról idelátogató örmény hívő előtt nyitották meg az új templomot. Az öröm nem sokáig tartott: 2015 szeptemberében az első zavargások alatt már meg is rongálódott, amit csak tetéztek a 2016 év eleji események, amikor több nehéztüzérségi találatot is kapott. Majd ugye a telkekkel, házakkal együtt 2016-ban kisajátította a török állam. De úgy néz ki, az állam is érzi ennek a súlyát: 2019 decemberében határoztak róla, hogy újra elkezdik felújítani és eltüntetik a háborús pusztítás nyomait.

Bár ma Diyarbakirban béke honol, 2016 eseményei mindenkinek megragadtak az emlékezetében. Az óváros ma is tele van a HDP plakátjaival, a HDP (Népi Demokrata Párt) a legtámogatottabb párt, és a HDP nagygyűléseire ma is tömegek ellátogatnak. Főleg a HDP kiállásán keresztül politikai érdekképviseletet kapó kurdok, és főleg a kurd asszonyok – hiszen a HDP a leginkább „feminista” párt Törökországban.

Hosszas, alkudozásokkal tarkított autóbérlő-körutunkról visszafelé mi is belecsöppenünk egy ilyen nagygyűlésbe. Míg a bérautóra alkudozunk, gyanúsan sok páncélozott harckocsi, fegyveres biztonsági erő, katona és csendőr kezd gyülekezni alattunk az utcán. Elkezdik felépíteni a fém kordonokat is, az utcákat harckocsik zárják le, és mire végzünk az alkudozással, a kordonokon belül találjuk magunkat. Jobb ezt most kihagyni – ahogy tehetjük, meg is lépünk a térről.

Holnap korán reggel meglesz a kocsi, és irány a Szír-sivatag széle, Mardin ókori városa…