Földünk egyik legégibb városa – Harrán

Göbekli-tepéről a termékeny, öntözött síkság felé vesszük az irányt. Direkt nem a főúton megyünk, hanem kis falvak öntözőcsatornák közt kanyargunk egyre délebbre.

Harrán földünk egyik legősibb városa. A Észak-Mezopotámia őstörténetét oly meghatározó Halaf-kultúra már Kr.e. 6200 megtelepedett itt. Földműveléssel foglalkozó telepesek kihasználták a termékeny síkságra hulló, akkor még jóval több csapadékot. Illetve a hely vonzerejéhez hozzájárul, hogy a közelében egyesül a Jullab és a Balikh folyócska, melyek síkságából emelkedik ki az a lapos fennsíkocska, melyen a város történelmi magja fekszik napjainkban is. A Halaf-kultúra népe már termesztette a kétsoros árpát, és a tönköly-búza ősét, legeltette a síkságot, és a régészeti leletek tanúsága szerint szögletes alaprajzú folyosókkal összekötött, kör alapú kupolás építményeket emelt, melyek meglepően hasonlítanak a kb. 3000 évvel később, Krétán is megjelent mükénéi kupolasírokhoz. És a legmeglepőbb, hogy egészen napjainkig él itt ez a háztípus: több, méhkas formájú, kupolás házat napjainkig is laknak – illetve egy ilyen archaikus házban rendezték be a helyi „tájházat” is. Többet napjainkban is gazdasági épületeknek használnak, melyeket rendszeresen karban tartanak (sokat meg nem). A város már a sumér időkben fontos kereskedelmi központ volt, karavánutak találkozásában, melyről sumér neve, „Kaskal” is tanúskodik, mely „út”, „útkereszteződés”, „karaván” jelentéssel bír.

Az Uruk város fennhatóságával jellemezhető késői bronzkorban – kb. Kr.e. 3000 körül a települést már fallal övezték, mely a város jelentőségéről, gazdagságáról tanúskodik.

Ezután a sémi amorita nomádok hódításai során a települést Kr. e. 1800-ban elhagyták, hogy a szintén semita asszírok Harránu néven újraalapítsák. A Harránu egyébként akkád nyelven szintén „keresztutakat” jelent.

Ábrahám és Jákob nyomában

A város jelentős szakrális központ is volt. Az Új-Sumér Birodalom vége felé építették fel az Örvendés Házát, azaz a Hold-templomát, melyet Naanna istennőnek, a hold megtestesítőjének szenteltek, és Úr mellet a második legfontosabb kultuszhelye Harranban ez a templom volt. Később az akkád időkben ő lett Szín, a Hold-istennő, kinek jele a 30-as szám, mely egy teljes holdhónapra utal (ugyanis két újhold között 30 nap, azaz pontosan 29,53 nap telik el). Szín kultusza később összekapcsolódott a csillagászattal, így Harran a klasszikus ókorban, a Kr. e. 6 században Közel-Kelet fontos csillagászati központjává vált.

Ja és állítólag innen származik az iszlám és zsidó világban ismert hatágú csillag és a félhold, mint motívum.

A Hold kultusza némi iszlamizált köntösben egészen a 12. századig fennmaradt, az egyistenhitű szábiánus szektát az iszlám is sokáig elismerte a zsidó és a keresztény vallás mellett.

Majd jöttek a perzsák, a Szeleukidák, makedónok, rómaiak, a keresztesek, és Harrán történelme összekapcsolódott Közel-Kelet, és az Oszmán Birodalom történetével.

Egyébiránt még a törökök előtt épült fel itt az iszlám világ egyik legrégibb mecsete az Utolsó Ummayad kalifa, II Mervan alatt, 744-750 között, és itt működött az iszlám első egyeteme is.

De ahonnan Harrán neve még ismerős lehet, az a Biblia: itt élt Ábrahám, mielőtt elindult Kánaán földjére, Jákob 20 évig dolgozott itt apósával, Lábánnal.

A város északi határában, hol a poros országút eléri a falut egy kiépített park közepén egy kút található: ez Jákob kútja. Állítólag innen vett éppen vizet Rebeka, mikor az öreg Ábrahám visszaküldte Kánaán földjéről szolgálóját, hogy az Harránban maradt rokonai közül feleséget válasszon fiának, Izsáknak.

Na de térjünk vissza a jelenbe: a poros aszfaltúton érkezünk meg a délutáni órákban Harranba, ahol éppen piacot tartanak. Van itt minden, mi megterem a síkságon. A helyiek elég furcsán néznek ránk, szemmel láthatólag itt, a szír határ közelében nem nagyon fordul meg mostanában európai turista. A piactér mellett emelkedik az ókori városfal, melyen hét kapun keresztül lehetett bejutni a városba, és melyek közül több még mai is áll. Amúgy meglepően jó állapotban maradtak fent egyes építmények, holott a városmag hellyel-közzel ma is lakott. Folyamatosak a régészeti feltárások, de a romterület hatalmas. Az ókori házak romjaiból és romjaira épültek fel a ma is lakott méhkas alakú házak, hol a délutáni forróságban csak érdeklődő gyerekekkel, és sandán néző fogatlan banyákkal találkozunk.

A motorháztető-evők

A poros-bogáncsos romterületen néha feltűnik egy-egy kecske, na meg a sivatag kérődző-böfögő hajója, a teve. Azokból is már az egypúpú dromedárok, jelezve, hogy itt már közel az arab világ. Olyannyira közel, hogy a települést is arabok lakják, nem törökök, vagy kurdok.

És ha már a tevéknél tartunk, nem árt tisztázni, hogy két faj létezik: a kétpúpú ázsiai teve, avagy a baktriai vagy másképp baktrián, illetve az egypúpú, azaz a dromedár.

A baktrián Belső-Ázsia sivatagaiban és sztyeppéin él – még ma is élnek vad állományai a Takla-Makán, illetve a Góbiban – hátán két púp billeg. A tévhittel ellentétben jól bírja a hideget, illetve a nyári forróságot is. A párás levegőt nem bírja egyedül, Európában ezért nem honosodott meg – bár az Árpád-korban és a török hódoltság idején nálunk még tenyésztették. Ez a fajta az elterjedt Anatólia hideg telű felföldjein.

És ott az egypúpú verzó, a dromedár. Ez Észak-Afrika és a Közel-Kelet hátas állata. Ő már nem tűri a hideget, tipikusan a forró sivatagok lakója – de azt nagyon bírja. Az arab és a beduin kultúra nélküle ma nem lenne az, ami. Így napjaink Törökországában elsősorban itt, Mezopotámiában találkozhatunk velük. És a tevékről még sok mindent lehetne írni. Végtelen szívós állat, meg tudja inni a sós vizet, bírja a szomjazást, és meg tud enni mindent. Szó szerint mindent: száraz, tüskés bozótot (na jó, azért a lucernát jobban kedveli), narancshéjat, újságot, kartondobozt, cipőt, ruhát és akár egész sátrakat is. Végső soron még döghúsra is ráfanyalodik, a csontokat ropiként elropogtatva.

Általában nyugodt állat, de ha felbosszantják, jó büdöseket tud köpni, meg hatalmasat rúgni. Amúgy leginkább egykedvűen gyalogol mindenfelé, hiszen nem sok minden állja útját, ha úgy tartja kedve, átmegy a tüskés, szúrós sövényen is. Egykedvűen gyalogol, és belekóstol mindenbe, ami az útjába kerül. Láttam már motorháztetőt harapdáló dromedárt is…

Az októberfeszt közönségét megszégyenítő huzattal bír: 10 perc alatt több, mint 100 liter vizet is magába tud szívni, de ha úgy hozza a sors, napokig nem iszik és nem eszik (ezt mondjuk biztosan nem örömében…), és ha megfelelően nedves táplálékot kap, akkor meg hónapokig elvan víz nélkül.

Így látva a teve megér egy külön bejegyzést is, de majd máskor…

Visszatérve Harranra: a városmag keleti fele őrzött meg a múltból többet. Az omladozó hatalmas ókori épületromok között szép számmal találhatunk még ma is használatban lévő, és felújított méhkas-házakat, melyekből egyet be is rendeztek múzeumnak. A „tájház” bejáratánál teázó, ez a belépő. A vályogból és kőből épült „méhkasban” kellemes hűvös fogad. Van egy hangulata: az apró ablakokon beszűrődő fény és a földre terített szőnyegek és párnák leginkább alvásra csábítanak. Úgyhogy a teázóban beverünk egy-egy pohárral, és beszélgetünk az érdeklődő helyeikkel, akik természetesen rácsodálkoznak, hogy hogy a bánatban kerültünk mi ide Madzsarisztánból.

Amúgy a régi berendezési tárgyak között keveredik a múlt a jelennel: legjobban a bejárat fölött a kínai szarvasmintás szakadt szőnyeg tetszik – na de azért van itt ócska mordálytól kezdve a betonkeverőn át a rozsdás kaszáig sokminden, ami a vidéki élethez szükséges (a flex merre van vajon?).

Ahogy a hőség enyhül, beugrunk a Dusterba, és a szír-török határon kanyargó úton, sötétzöld gyapotföldek között gurulunk el az akcakalei határátkelő mellett, ahol a felfegyverzett katonák újfent ránkcsodálkoznak, hogyan is kerültünk ide Madzsarisztánból. Számomra mondjuk a legfurcsább az, hogy egy urfai török rendszámú kocsival vagyunk, amit ugye az ismeretlen Attilától béreltünk, de azt senki sem kérdezi meg, ki is ez az Attila.

Urfa felé a lemenő nap fényeiben megállunk még egy hatalmas kopár dombnál, ami kiégett fejével jó magasra fölé emelkedik az öntözött síkságnak. Ez Sultantepe: egy domb amin egykor egy komoly királyi könyvtár állt az Újasszír Birodalom idején, Huzirina néven. 407 agyagtáblát tártak itt fel, mely zömében eposzokat örökít meg Enuma Elishtől (a teremtés mítosz) Gilgamesig.

Már sötétben érkezünk meg Urfába, ahol vár minket a belváros esti forgataga.

Naplemente után egy órával már egész elviselhető az idő: 37 fok, de száraz meleg, így mindenki kirajzik az utcákra. Ábrahám forrásánál sorban állnak, mindenki egy korty vízre, na meg a 380 évre pályázik. A tónál Koi pontyokat eteti a nép, a teraszokon vízipipát szívnak, és a sziklacsúcson ülő fellegvár felé kanyargó meredek sétányon a sis-kebab illata keveredik a dolmáéval a sűrű faszénfüstben…